Ezt a címet viseli Tőzsér János könyve, amit kedves ajándékként kaptam fiamtól karácsonyra. A könyv nem más, mint görögországi élmények, történetek gyűjteménye. Könnyű volt átélni a benne olvasottakat, mivel mi is a címnek megfelelően vonzódunk Görögországhoz. Annyi kiegészítéssel, hogy mi horgászati élményekkel is gazdagodunk az ott eltöltött idő alatt…. Mindezeken lelkesülve, – meg egy, a szerkesztőnek tett ígéretet teljesítve- klaviatúrát ragadok, és megosztom veletek a tavalyi év egyik legkedvesebb görög horgásztörténetét.
A nyarak általában rohamléptekkel telnek el, így történt ez 2018 . évivel is. Augusztus végén – bár nem elégedetlenkedve – de némi szomorúsággal jegyeztem meg fiaimnak, hogy ez a nyár sem hozott el egy görögországi „visszatérést”. Ugyanis 2014-15 ben félig szolgálati úton a Jón-tenger környékét jártam, a Meteorákhoz való visszatérést pedig már 26 éve terveztem.
Káprázatos szervezéssel és közös akarattal az elmúlt nyár végén három fiammal és menyemmel mégis eljutottunk mindezekhez. Utazással együtt volt hat napunk! A horgászfelszerelések állandóan üzemkész állapotban az autóban várták a bevetést a Jón-tengernél, Syvota és Igoumenitsa partjainál
Temérdek horgász élmény és strandolás után egynapos kirándulásra, Korfura készültünk komppal. A monumentális igoumenitsai kikötőben az induló állomáshelyet az autóval a partfalnál foglaltuk el. A kompra egyenlőre nem engedtek fel, majdnem egy óra volt még az indulásig. Péter fiammal azonnal sétára indultunk a kikötőben. Horgászok nem voltak, csak egy-két hátrahagyott megszáradt kenyérszelet maradékot és üres csalis dobozt láttunk. A valószínűtlenül kék tengert vizsgálva, a felszínen egyszer csak több helyen tömött csíkozódások haladtak felénk. Ismerem őket! Csíkos pérek! Nagy melegben olyan látványt nyújtanak, mintha pipálnának. Petinek gyorstalpaló tanfolyamot tartok szokásaikról, félénkségükről. Megfogni őket kenyérre csavart horgokkal lehet, minden további kiegészítő szerelék nélkül, a lehető legmesszebbre suhintva. Állításaim alátámasztására megkerestük a parton elhagyott száraz kenyérszeletet, törtem belőle és csak úgy behajítottam a vízbe. Ahogy sejtettem, a hatás nem maradt el, forrt a víz, tömegverekedés lett a kenyérért.
Petin úrrá lett a horgászláz, és rögtön az autóban levő készségek ‘pérezésre való’ használhatóságát mérlegelte. Egyhorgos úszós, vagy bármi pergetős szóba sem jöhet, – mondom – csak valami többhorgos. Erre kitalálja, hogy van egy lebegő wobblerrel szerelt bot, annak a hármas horgaira tegyük a kenyeret. Reménytelennek tartottam, azt hittem megijednek magától a műcsalitól. Tévedtem! A botot majdnem kitépték Peti kezéből! Megakadni azonban nem tudtak. Már éppen az utolsó kenyérmaradékkal csaliztunk, amikor mégis megakadt egy szép példány! Sikeres kiemelés után óvatosan megszabadítottuk a horogtól és megegyeztünk, hogy gyors fényképezés után természetesen azonnal visszaengedjük. Több képet is készítettünk, de halacskánk hirtelen kiugrott Peti kezéből. ahogy a képen pont látható is.
Szegény hal a betonra esett, ott ugrált tovább. Együtt ugrottunk érte, kimondatlanul is szégyelltük magunkat és aggódtunk, hogy ezek után életben marad-e. Óvatosan azonnal visszadobtuk, és reménykedve figyeltük életesélyeit. A kristálytiszta vízben majdnem a fenékig le lehetett látni. Halunk kissé bizonytalanul kezdett úszni, de egyre erőteljesebb mozgás után intenzíven leúszott a mélybe. Pár másodperc után elégedetten nyugtáztuk egymás között, halmentésünk sikerességét. Ugyanebben a pillanatban halacskánk villámsebességgel tört felfelé… – nyomában egy valami gigantikus árnyékkal…. Utolérte, bökött rajta egy hatalmasat, majd fordult egy 180 fokosat, és bekapta a kábult halat. Simán volt 1-1,5 méteres! Azután úgy ment, ahogy jött, hirtelen vissza a mélybe. Csak a feltörő kapitális burvány jelezte, hogy nem a szemünk káprázott. Hebegve kérdezgettük egymást, ki mit látott, mi lehetett ez? Csak abban jutottunk közös nevezőre, hogy aszimmetrikus farok úszója volt, olyan „cápás”. Nehezen ocsúdtunk a kábulatból, de Peti már lázasan tervezete a „látott” hal megfogását. Ó, hogy miért dobtuk vissza a pért, milyen kemény tengeri cucc lehet nálunk, kéne fogni még egy pért csalinak, miért nincs nálunk kenyér? Ádám fiam éppen egy bivalyerős tengeri botot fonott zsinórral varázsolt elő a csomagtartóból, amikor megszólalt a monstrum komp kürtje, a láncot leakasztották, megkezdődött a beszállás és beautózás a kompba. Nehéz szívvel hagytuk ott a helyszínt, útközben fogadkoztunk, hogy visszafelé bizony ott újból próbálkozunk!
Este visszaérkezve Igoumenitsa kikötőjébe, pont azon a helyen vagy egy tucat horgász pecázott a sötétben. Hogy most eleve az-e a jó hely, vagy esetleg a matrózok által híre ment tevékenységünknek? – nem tudom. Hulla fáradtak voltunk., mi már nem ültünk oda.
Lehetne itt most pufogtatni olyan közhelyes szlogeneket mint, „ ilyen történeteket csak az élet tud írni, kitalálni nem lehet”. Szükség azonban nincs rá, velünk Görögországban minden nap csodák történtek. Akár a tengerparton sügerekkel, csőrös csukákkal, akár a komor sziklák között , az égbenyúló kolostorokat bejárva.
Szabó György
Balatoni Horgászegyesület elnöke